A külföldi diplomám története

Balogh Zoltán vendég bejegyzése:

Manapság sokat foglalkozik az ilyen meg olyan sajtó, mindenféle diplomákkal.
Nem értem, mi kivetnivaló abban, hogy diplomát nagyon egyszerűen is lehet szerezni. Hozok egy – saját – példát rá!
Van egy 1987-es keltezésű szovjet diplomám. Nem loptam, nem fizettem érte, sőt: pénzt is adtak hozzá.
– Szombaton lesz műsorod? – kérdezte az akkori november elején a főnököm.
– Nem lesz.
– Akkor te utazol, Lvovba!

Lemberg, Lvov, Lviv és a KGB

Elsőre nem értettem, de a felkérés az felkérés volt, már ’87-ben is, és a főnök javallata után, még aznap kiderült, hogy Pécs testvérvárosa, a mai Lviv egyik sajtó-díszvendége leszek, tekintettel a NOSZF hetvenedik évfordulójára.

Ha utólag neheztelnek is a kollégák, a kiérdemelt csapatot muszáj megneveznem: Füzes, Kozma, Balogh. Tévé, Napló, Rádió, jó brigád.
A lembergi pályaudvaron a kutya sem várt, tekintet nélkül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hetvenedik évfordulójára.
Egyszerűen lekéstük az ünnepséget, mint kiderült később a megyei másod-párttitkár szavaiból, akihez nyolc taxison, biztonsági ajtón, Kalasnyikovos őrön, szemre is láthatólag KGB-s tiszten át vezetett a sorsunk.
Mindez Gorbacsov idejében, de a birodalom nagy.
Hogy mekkora, akkor fordult meg a fejemben, amikor a KGB-st jelölték kísérőnek. Előtte, nem túl diszkréten, a megyei másod-párttitkár, nagy hatalma birtokában – ne feledjük, a Kárpátokban voltak a lokátorok, meg az atomrakéták, tekintettel a szövetségesekre -, megajándékozott bennünket. Fejenként egy doboz száraz bonbonszerűséggel és húsz rubellel.
Ágyő!
Szegény KGB-st leverte a víz a hirtelen program miatt, az esti vonatindulásig muszáj volt kezdeni velünk valamit. Először elmentünk a lembergi porcelángyárba, ahol ezerszám néztük a köcsögöket, és szódavízzel koccintottunk az igazgató irodájában – mondom, Gorbacsov idejében! Nem tudtam eldönteni, akkor, hogy a direktor könnyei többek-e a vízben, vagy a buborékok.
Aztán városnézés. Addig, míg össze nem trombitálták, hirtelen, a kollégákat, ez volt a nap csúcspontja, lett tévés, rádiós, hirlapíró, és néztünk, nagyon bután egymásra, mi a fenét is kezdjünk a másikkal?! Mígnem egyikük feltalálta magát:
– Kak vasz zavút?
– Zoltán Balogh.
– Dasztatocsna! – és ment tovább rajtunk, a matróna, majd kiment, visszatértekor három, különböző színű műanyag mappa volt nála.
Az enyém lett a Gyiplom feliratú barnás, kinyitva ott a filctollal bekarcolt nevem.
Akármit is beszélnek, összevissza, egy diploma, bármilyen, sokat ér. A határon, az ellenőrző tiszt, aznap este még, kiszúrta a húsz rubelt. Mondván, feketén dolgoztam a Szovjetunióban, a samesz a hasamnak tolta a Kalasnyikovot, hogy tán le kéne szállnom.
Nem hatotta meg őket, hogy a magyaron és a francián kívül oroszul is jól tudok káromkodni.

– Tak malagyec, haraso rugájetsza! – mondta elismerően egyszer, egy börtönviselt, anno, Krasznodarban.
Ám, elővéve a Gyiplomot, mint piros hetest az ultiban, nem volt esélyük.
– A Nagy Októberi stb. érdekében kifejtett áldozatos munkája elismeréséül –
Kalasnyikov vállra, tiszt el.
A húsz rubelt meg valahol elhagytam, Pest és Pécs között.

Bognár László

A kétezres évek elején figyelemmel fordultam az online marketing mellett a blog műfaja felé.
A szolgáltató-blog klasszikus „énblogként” indult a Jóljárok Magazin aloldalaként.
A Google számos változtatása a kereső algoritmusában egyre inkább hátrányos helyzetet teremt a sokszálú, sok témát felkaroló klasszikus blogok számára. Ezért a régi blogot frissítem, tartalmi struktúrába szerkesztem. Szolgáltatok.

Szólj hozzá!