Vendég bejegyzés, írta: F. Walter Mária
A figyelem fókuszában az iskolai élet manapság szinte csak a tanárok felől jelenik meg: törvényi, tantervi, szervezeti változások követik egymást, a feldolgozásra az idő, az energia kevés, a tartalmak egyelőre értékelhetetlenül elhevernek a dokumentumokban. Az ?élet pályája? várakozással telik, nyugtalanító bizonytalanság övezi a modell várható (?) bevezetésének körülményeit.
Hogy mi történik közben az iskolákban? Hallhattuk az oktatás felelős vezetőitől, minden megy a maga útján, a tanárok teszik a dolgukat, megtartják az óráikat – így, vagy úgy, sikerekkel, vagy anélkül, saját vagy mások elvárásai szerint, ahogy eddig is tették. Miért is lenne másként, hiszen ez a tanév is az életpálya része, akkor is, ha még nem annak hívják.
Kedvetlenség
Bagdy Emőke pszichológus – kutatásokra alapozott – értékelése szerint azonban a szomorúság, kedvetlenség, bizonytalanság, magányosság egyre nagyobb méreteket öltött a pedagógusok körében, a nyugtalanság, feszültség a lelki egyensúlyuk felborulásához, fásultsághoz, súlyosabb esetben kiégéshez vezet. Erőt meríteni talán csak a gyerekekkel való együttműködésből lehet, a pedagógiai történetek jelentős részének tisztasága, erkölcsi tartalma, emelkedettsége semmivel nem pótolható terápiát jelent a kiégés ellen.
A következő történet adjon erőt mindazoknak, akik elkötelezettséggel hisznek a tanári pálya távolba ható erejében, akkor is, ha átmenetileg bénultsággal figyelik a velük történő eseményeket.
Kiemelkedés
Pécs kulturális életének sokszínűségét egymásba érő rendezvények sokaságával próbálják a szervezők biztosítani, gyakran erejükön (értsd: pénzügyi lehetőségeiken) felül.
A nézőszám/ látogatószám, a bevétel – az üzleti terv – kényszere gyakran felülírja a színvonal és mérték kényes egyensúlyát. A kulturális/művészeti élet szereplőinek harca a közönségért programok sokaságát eredményezi, az intézmények, szervezetek létük, tevékenységük súlyát és erejét gyakran abban látják, sikerül-e markánsan kiemelkedni a többiek közül. A kiemelkedés gyakran a mások fölé emelkedést is jelenti, az együttműködés csírája nélkül.
Ez a sehova nem vezető út, most egyszeriben új irányt vett, a Pécsi Nemzeti Színház vezetői Mozart: A színigazgató című műve alapján készült beavatójátékukat a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola zenekarának közreműködésével valósítják meg, a tanárok és tanítványaik valódi (!) szakmai és emberi együttműködésére alapozva. Az esemény kulcsa azonban a színház karmestere, aki az iskola régi növendékeként, a bizalom mellett új tudást és nagyszerű lehetőséget biztosított a játékra, ugyanakkor persze a komoly zenekari munkára a tehetséges diákoknak.
A bemutató sikere így lett a közös sikerük, az előadások színvonalának felelőssége a közös felelősségük, az élménynek azonban már a nézők is részesei. Tiszta szándék, merész és szokatlan ötlet (most nyilván többen hozzáteszik, ?ja, a pénztelenség kényszert szül??,) a fiatalokkal a fiatalok zenehallgatási kultúrájának gyarapításáért – tagadhatatlanul eredeti gondolat.
A tanár-diák kapcsolatok – iskolai élet
A bemutatót követő ünneplés során a ?felnőtteknek való feladat?-ba (mondják sokan elismerően, no meg a fanyalgók is így fogalmaznak majd?) való beavatás is megtörtént. A karmester – az egykori diák – átadta azt a több mint negyedszázada őrzött iskolatáblát, amelyet a régi épület (a Szent István tér egyik gyöngyszeme?) faláról vésett le, amikor az iskola az új épületébe költözött.
Ezzel a jelképes gesztussal, a régi keramikus diákok által vésett névtábla, egyszeriben emléktáblává nemesedett számtalan jelentéssel felruházva.
Az ?akkor és most? közötti évtizedek az időtlenségbe kúsztak át, a tanár?diák kapcsolatok mély emberi kapcsolatok sokaságaként töltötték meg a színház sokat megélt színpadát.
A beavatójáték – a darabtól függetlenül is – elérte a célját.
A résztvevők közül már szinte mindenki megfogalmazhatta a közös munka által felvetett kérdést: diákként van-e fontosabb érzés, mint évtizedekig – talán egy életen át – őrizni az iskola egy ?darabkáját? és tanárként van-e annál erősebb élmény, mint amikor az egykori diák ?hazatalál???
A kétezres évek elején figyelemmel fordultam az online marketing mellett a blog műfaja felé.
A szolgáltató-blog klasszikus „énblogként” indult a Jóljárok Magazin aloldalaként.
A Google számos változtatása a kereső algoritmusában egyre inkább hátrányos helyzetet teremt a sokszálú, sok témát felkaroló klasszikus blogok számára. Ezért a régi blogot frissítem, tartalmi struktúrába szerkesztem. Szolgáltatok.
Mindenféle válságnak van egy olyan pozitív vonása is (!), amely kikényszeríti a túlélés érdekében az új megoldásokat!
Persze, ahol nincsenek meg a képességek – legyen az személy, csoport, szervezet, iskola, város vagy ország – az új megoldások megteremtésére, ott minden rosszabbra fordul, „szomorúság, kedvetlenség, bizonytalanság, magányosság” lesz a jellemző!
Különös jelenség, amikor egy ország tudván tudja, hogy a világhoz csakis a „kiművelt emberfők” sokaságával, a gyarapodó társadalmi tőke értéke által csatlakozhat, de – a legfinomabban fogalmazva is – e téren csupán csak toporog.
Márpedig ha a „kiművelt emberfők” sokaságáért egy meghatározott „réteg” – nem egyedül -, de jelentős mértékben felelős, akkor épelméjű országokban azt a réteget nem hagyják a „szomorúság, kedvetlenség, bizonytalanság, magányosság” állapotába süllyedni!
Gratulálok a kreatív megközelítéshez: ha nincs pénz gondolkodni kell! Az pedig nehezebb, mint pályázatra és atyáskodó politikusokra várni!
Az is nagy igazság, hogy az együttműködést legjobban a közös, értelmes együtt-munkálkodás segíti és nem a (párt)központból érkező észosztás (bocsánat, szellemi iránymutatás)!