A friss hírek a penészről csak azokat nem lepték meg, akik eleve gonosz lélekkel figyelik a csetlés-botlást az Európa Kulturális Fővárosa programjai, épületei és terei körül. Nekem szerencsém van, a fizikai lét terei kevésbé érdekelnek, mint az online terek, bár őszintén szólva az EKF internetes tér-idő dimenzióiban is már rég felütötte fejét a penész.
Mindemellett is a művészeti kar által használt épület penészedése azért üt szíven, mert magam is megszemléltem azt egy nyitott napon, elégedetten nyugtázva akkor és ott, hogy legyen bármennyire rogyadozó is a magyar gazdaság, azért a jövő művészeinek képzésére szereztünk, összeügyeskedtünk némi pénzt. (Mármint civilek és politikusok, még ha azóta a pokolba is kívánják egymást.)
Enyém, tied, miénk
Ez a többes szám első személyű – részemről jogosulatlan – megfogalmazás jelzi, hogy a pécsi polgár mégiscsak a magáénak tudja az EKF-es történéseket, vagyis örül a jónak és dühöng a rossz miatt, jelesül most a penész okán.
Akkor és ott, a művészeti kar gyönyörű épületében olyan ismerőseimre gondoltam, mint Mucsi Attila festőművész barátom, aki évekkel ezelőtt becsempészett a régi egyetemi műterembe, s beszélgettünk festőkről és más gyanús alakokról, verslábakról és habókos költőkről – szóval az járt a fejemben, hogy ebben a környezetben, a Zsolnay-negyedben mennyire más lett volna neki is a tanulás, a vajdasági űzött magyarnak…
De mondom, engem az offline terek és épületek nem nagyon érdekelnek, mindig is értetlenül állok az olyan jelenségek előtt, hogy az építészeknek mennyi bajuk van: a föld az alapoknak hol köves-kemény, hol nedves és cölöpöket kell oda leverni, hol vízhatlan anyagokkal kell szigetelniök – oldják meg maguk, elvégre ez az ő szakterületük.
A Zsolnay-negyedben tett nyílt napi látogatáskor engem amúgy egészen más taglózott le, a gyönyörködés mellett, annak ellenpontjaként.
Egy fél kosárlabda pályán álltunk a gyár udvarán, azon a részen, ahol a Zsolnay család lakott, s az idegenvezető büszkén mutatott a talajra: itt állt, eme szent helyen, Pécsett, a Zsolnay gyár udvarán, Magyarország első teniszpályája, a Zsolnayaké.
És mondom, egy hevenyészett kosárlabda pályán álltunk!
Nekem ez több volt a sokkból, mint most a falakat rajzoló penész.
***
A témát érintő korábbi bejegyzéseimből:
Pécsi idegenforgalom: a tehetségtelenségről
A kétezres évek elején figyelemmel fordultam az online marketing mellett a blog műfaja felé.
A szolgáltató-blog klasszikus „énblogként” indult a Jóljárok Magazin aloldalaként.
A Google számos változtatása a kereső algoritmusában egyre inkább hátrányos helyzetet teremt a sokszálú, sok témát felkaroló klasszikus blogok számára. Ezért a régi blogot frissítem, tartalmi struktúrába szerkesztem. Szolgáltatok.
Zsolnay Vilmos forog a sírjában – nem is annyira azért, hogy mi lett a gyárából, sokkal inkább a miatt, hogy nem értette meg az utókor a gondolkodását.
Köszönöm a tippeket!