Hálnak, válnak, házasodnak az ember barátai
Folyamatos változásban telnek az idők, olykor homályos, olykor szomorú, olykor vidám perceket okozva a halandónak.
A válásokat többnyire azért nem szeretem, mert mintegy állásfoglalásra késztetnék az embert: ki is volt a szóban forgó házasságban a hibás. Ilyenkor mintha választanunk kellene, kiváltképp, ha haraggal fejeződött be az együttlét: a férfiú vagy a nő barátságát őrizzük-e meg, mert együtt a kettőé, ahogyan az eddig volt, már nem lehetséges.
Na, de a minap örömtelibb volt a helyzet: egybe kélt egy jó barát és egy jó ismerős.
Amikor a katolikus pap mondja a házasságról a tutit
Mindkettőjük meglett ember, felnőtt gyerekekkel a korábbi házasságukból. Valószínű, hogy a korábbi párkapcsolatukat “csak” polgári szertartás szentesítette és bontotta szét, mert katolikus templomban esett meg az új esemény.
Az esketést fiatal pap celebrálta.
Az ifjú embert cseppet sem zavarta, hogy a két, már korábbi házasságban edződött egybekelőt ő okítja a szerelemre, ő értelmezi számukra a szeretet lényegét, a családi harmóniát. Magabiztosan szórta az intelmeket, olykor dallamosra fogta a prózát, amely az élet mély értelmét tudatta a házasságba szédülőkkel.
Aztán egyszer csak így szóla a pap:
– Ősi magyar szokás szerint tegyétek a kezeteket a feszületre…
Ősi magyar szokások
Őszintén szólva, itt elkanyarodott a figyelmem a szertartásról, mert ősi magyar szokásként nekem az asszonyrablás ugrott be a reverendás mondatának elején, ősiként a sztyeppék, immár homályba vesző, az egyház által üldözött szokásai testesedtek meg – remélem, az egyház nem írja ezt egy tudatlan materialista rovására!
Lám, a magyarság kérdése immár kikerülhetetlenné lett: kocsmában, templomban, parlamentben kerülgetik polgárok, papok, félnótás urak, mint megkergült kutya a farkát.
Ámbár a jónép inkább törődik a saját sorsával: hálnak, válnak meg minden.