Hálnak, válnak meg minden – sőt egybekelnek

Hálnak, válnak, házasodnak

Hálnak, válnak, házasodnak az ember barátai

Folyamatos változásban telnek az idők, olykor homályos, olykor szomorú, olykor vidám perceket okozva a halandónak.
A válásokat többnyire azért nem szeretem, mert mintegy állásfoglalásra késztetnék az embert: ki is volt a szóban forgó házasságban a hibás. Ilyenkor mintha választanunk kellene, kiváltképp, ha haraggal fejeződött be az együttlét: a férfiú vagy a nő barátságát őrizzük-e meg, mert együtt a kettőé, ahogyan az eddig volt, már nem lehetséges.

Na, de a minap örömtelibb volt a helyzet: egybe kélt egy jó barát és egy jó ismerős.

Amikor a katolikus pap mondja a házasságról a tutit

Mindkettőjük meglett ember, felnőtt gyerekekkel a korábbi házasságukból. Valószínű, hogy a korábbi párkapcsolatukat “csak” polgári szertartás szentesítette és bontotta szét, mert katolikus templomban esett meg az új esemény.
Az esketést fiatal pap celebrálta.
Az ifjú embert cseppet sem zavarta, hogy a két, már korábbi házasságban edződött egybekelőt ő okítja a szerelemre, ő értelmezi számukra a szeretet lényegét, a családi harmóniát. Magabiztosan szórta az intelmeket, olykor dallamosra fogta a prózát, amely az élet mély értelmét tudatta a házasságba szédülőkkel.

Aztán egyszer csak így szóla a pap:
– Ősi magyar szokás szerint tegyétek a kezeteket a feszületre…

Ősi magyar szokások

Őszintén szólva, itt elkanyarodott a figyelmem a szertartásról, mert ősi magyar szokásként nekem az asszonyrablás ugrott be  a reverendás mondatának elején, ősiként a sztyeppék, immár homályba vesző, az egyház által üldözött szokásai testesedtek meg – remélem, az egyház nem írja ezt egy tudatlan materialista rovására!

Lám, a magyarság kérdése immár kikerülhetetlenné lett: kocsmában, templomban, parlamentben kerülgetik polgárok, papok, félnótás urak, mint megkergült kutya a farkát.

Ámbár a jónép inkább törődik a saját sorsával: hálnak, válnak meg minden.

Amikor 80 volt a kedves Mama

Amikor az étterembe bevonult a nép, az unokákkal szépen megáldott család – négy nemzedék köszöntette az anyósomat a nyolcvanadik születésnapja alkalmából – kisebb csodák vették kezdetüket. Ezt jelentette a 80.

Már másképpen ünnepelünk, mint régen

Ugyanis ma már nem úgy történnek az ilyesfajta ünnepségek, mint régen, hogy szájat nyiss, egyél, aztán meg csücsöríts, igyál, s ha már teli a hasad, akkor állj sorba a hervadt virágoddal az anyóst, párdon, a kedves Mamát köszöntők seregletében, hogy aztán pussz-pussz, Isten éltesse sokáig!

Nem.

Manapság PPT-ét készít a régi képekből az ifjabb nemzedék, amely fotóval, szöveggel mutatja be azt a nyolcvan esztendőt, hogy így vigye vissza a mamit, ifjú lányként a Felvidékre, ahol pici gyermekként még nem tudhatta, hogy később vonatokról is képek születnek majd, amelyek fütyülnek emberségre, a szülőföld szeretetére és annyi minden másra, s zakatolásuk majd könnyet, de egyben új reményeket is kicsal a kollektív bűnösként elkönyvelt emberek képére.

Pedagógus dinasztia

Pedagógusnak lenni se egyedül, se párban nem könnyű, felnevelni három rosszcsontot meg jeles kihívás, (bár az asszonyomra, a nagyobbik lányra, aligha lehet panasz).

A kedves Mamának pillája sem rebbent, hogy laptop, kivetítő ontja a múltat, bármelyik leszármazottjához megy is látogatóba, ott vannak természetes eszközként ezek a szerkezetek, már ő is érti, s ha kell, billent ő is a billentyűkön.

Na, ez volt.


A család témájához még ajánlom:

Hálnak, válnak meg minden