Apám egy szép nyári napon bement a bankba, betétkönyvet váltott és betette, vagyis biztonságba helyezte a nála lévő pénzt. Mind a százharminckétmilliót. Nos, ezt a betétkönyvet ma nekem adta. Így most jó kezekből jó kezekbe került a bankbetét vagyis apám milliói.
Ennyi pénznek persze már kalandos története van, de minek is bonyolódnék bele egy ilyen összetett históriába, hogy jöjjön az APEH vagy hogy is hívják most, meg a terrorelhárítás, meg a nemzeti mittudoménmi, garasról garasra elszámoltatni, hogy hogyan került ez hozzám, mit akarok vele, leperkáztam-e már én vagy az apám az adót és így tovább. Nem hiányzik ez nekem, hiszen tudom: a milliárdok felett olyan gyakran elsiklanak, de ez a százharminckétmillió már kevesebb annál, hogy csak úgy elsikkadjon!
Most úgy alakult, hogy cefetül kéne egy kis pénz, nem nagyon van hova nyúlnom, ebből a pénzből viszont megoldhatnám a család korántsem kevéske gondját.
A kiváltásával aligha lehet baj, hiszen a betétkönyv hátoldalán ezt olvasom:
„A magyar postatakarékpénztár állami kezelés és jótállás mellett Budapesten, gr. Klebesberg-u. 4. sz. alatt működő pénzintézet.
Az állam szavatolja a kifizetést
Vagyis azért a pénzért a magyar állam szavatol, jótáll meg minden, annak híja fillér sem lesz, sőt a becsületes kamatot is nyilván rászámítják!
Szép summa lesz az a kamatokkal, annyiból akár egy új sallert is kikézbesíthetünk a pimaszoknak, kokiból meg akár kettőre is futja.
Nézem az internetet, s rádöbbenek, a Google Map teljesen elavult, fogalma sincs, hogy hol találom a gr. Klebesberg utcát, azon belül is a Postatakarékpénztár budapesti fiókját. Nyilván ezt az utcát is átnevezték, mint a Moszkva teret, most nyilván valami herceg nevét viseli vagy királyét talán… Ha budapesti volnék, könnyebben megtalálnám, de így vidékről ez eléggé nehéz.
Azt gondolod, hogy csak úgy dumálok össze-vissza? Hát nézd csak, itt a betét:
Látható, hogy a betét elhelyezése 1946. július 26-án, tehát 65 éve történt. De vajon – tekintettel az állami garanciára – hol az a pénzintézet, ahol beváltható?
Igaz, azt is ráírták a „Kivonat az üzleti határozmányokból” oldalra, hogy a „betétek és azok kamatai 30 év alatt évülnek el”. De remélem, ez a passzus már nem érvényes, ez csak afféle banki manőver, hogy a tisztességben megőszült embert megfosszák az apja millióitól!
***
Még egy kevés a családi történelemből:
> Százéves marketing – háborúba megy a nagyapám
GYIK:
Milyen körülmények között örökölte a főszereplő a pénzt?
Milyen problémák merülnek fel a pénz felhasználásával kapcsolatban?
Milyen garanciák vannak a betétbiztosítással kapcsolatban?
Milyen nehézségekbe ütközik a főszereplő a pénzintézet megtalálásakor?
Milyen történeti háttérrel rendelkezik a betét?
A kétezres évek elején figyelemmel fordultam az online marketing mellett a blog műfaja felé.
A szolgáltató-blog klasszikus „énblogként” indult a Jóljárok Magazin aloldalaként.
A Google számos változtatása a kereső algoritmusában egyre inkább hátrányos helyzetet teremt a sokszálú, sok témát felkaroló klasszikus blogok számára. Ezért a régi blogot frissítem, tartalmi struktúrába szerkesztem. A vezérfonal: a szolgáltatás.
De újabban itt is nyújtok szolgáltatást: Turisztikai régió
Na most, ha 1946. augusztus 1-jén 400 ezer kvadrillió pengőért lehetett egy darab új egyforintos érmét kapni, akkor – ha nincs az a 30 év ? most mennyi lenne a betét értéke kamatos kamatokkal? Kapnál érte egy százast?
Na de kedves Alabárdos, milyen jól jönne most az a pénz így hatvanöt év után! Alig kéne kicsit hozzátenni, hogy vehessek egy fagylaltot.
(Gyerekkoromban még 50 fillér volt egy gombóc fagylalt, azóta nem csak én nőttem, hanem az árak is.)
Nekem kell ez a pénz, jár, az apám gondoskodott rólam, takarékba tette a pénzét – akarom a jussom, na! 🙂
50 filléres fagyit még én is ettem… :))
De most komolyan, az alvó betéteket, főleg a látra szólókat nem lehet a végtelenségig őrizni, hogy a harminc év sok vagy kevés… a franc se tudja. Kimondva sok, megélve kevés.
Szerintem akkor volna a dolog igazságos, ha a betét addig élne, ameddig az adósság is.
Pláne, az ilyen nagy értékű betét, mint az apám százharminckétmilliója 🙂
A neten utána néztem, az adópengőt 1946 augusztus 1.-től váltották át az új pénzre, a forintra.
400 000 000 adópengőért adtak egy forintot. (Nem véletlenül merült fel bennem az ötvenfilléres fagylalt a hegyes tölcsérvégével.)
De…
De ott van a ménkő nagy kamat, amelynek mértékéről nem ad hírt a betétkönyv, amelyet apám láthatóan néhány nappal a forint megjelenése előtt nyitott, majd nem váltotta át, hiszen annak nyoma lenne, hanem hagyta kamatozni.
A harminc éves határt egészen biztosan átírták néhányszor. Hogy most mi lehet érvényben, azt nem tudtam kibogarászni a neten, viszont a bonyodalmakra szép példára leltem:
http://m.hvg.hu/hvgfriss/2007.18/200718HVGFriss166
Ez jól mutatja, hogy ha betétről van szó, akkor valószínüleg a népi mondás lép érvénybe, vagyis szarnak-bajnak nincs gazdája.
Ellenben az adósság valószínűleg más törvények szerint működik, fogadni mernék, ha ismerném a fogadásra vonatkozó törvényeket. Így viszont nem merek fogadni.
Mindenesetre ez az ügy még a fordulat éve (1947/48) előtt történt, így nem lehet a kommunistákra fogni, sőt 1946 kilóg „az elmúlt 8 évből” is, sőt az elmúlt húszból is, tehát a jelenlegi kormánynak is kedves évéről van szó.
Tehát a lényeg:
1.) Akarom a pénzem!
2.) Nem tudom, jár-e?
A történethez hozzá kell tenni, hogy mindez Magyarországon zajlik. Svájcban ebből a történetből nem lett volna poszt!
Bizonyára a kibontakozás is tipikusan magyaros lesz – kíváncsian várom a fejleményeket.